iszom a szokásos kora délutáni kávém. újabb nap. újabb elkeseredett, bájvigyorokkal teli nap. régen írtam. mármint úgy igazán. kifogytam volna a szavakból? nem hinném. csak nem voltam képes leírni, hogy mit érzek. nem tudtam szembenézni a valósággal. mert az igazság néha fáj. és ez a fájdalom, amit már hónapok óta érzek, megrémített. képes vagyok feldolgozni? azt hiszem haladok. hogy a jó úton-e? ez úgyis csak a végén fog kiderülni...
az elmúlt néhány hónapban sokat tanultam. hogy az emberek hazugnak. másnak tettetik magukat, csak azért, hogy kedveljék őket. és a mosoly mögött nem mindig igazi öröm lakozik. semmi sem az, aminek látszik és senki sem az, akinek látszik. és a legnagyobb csalódásokat mindig azok okozzák, akik közel állnak hozzád...
elegem lett a sok kamuból. a sok tabutémából. a sok kételyből. már nem tud érdekelni.nem akarok olyan lenni, mint ők. pedig néha úgy érzem, hogy én sem vagyok jobb...sőt! és ez megijeszt...
a családom úgy tesz mintha mellettem lenne. vagyis azt hiszik, hogy mellettem vannak. pedig nincsenek. de ezért nem is hibáztatom őket. hiszen megtesznek minden tőlük telhetőt. csak nem tudják, hogy igazából mire lenne szükségem. nem mintha bármikor is elmondtam volna nekik...csak aggódok. őket nem veszíthetem el
a "barátaimban" egyre többet csalódok. hová tűnt a bizalom? miért kell megjátszani magunkat? miért okoskodik mindenki, amikor nem is tudnak semmit? csak azt hiszik. vagy még maguk sem hiszik el, amit mondanak. szánalmas. elég volt a sok hazugságból. mindig sokat jelentettek a barátaim számomra. csak most kezdtem rájönni, hogy nincs is nekem olyan sok barátom. csak sok álarc. meg megjátszás. meg átgázolás a másikon. mert így biztos szebb az élet... aztán rájöttem, hogy nem vagyok gyenge. nem fogok hazudni. az nem én lennék. nem fogom megjátszani az érzéseimet. másnak mutatni magam? soha. inkább utáljanak azért, aki vagyok, mint szeressenek azért, aki nem... képes vagyok embereket törölni az életemből, akik csak hasznot akarnak húzni belőlem, akik csak ki akarnak használni...nem hagyom többször... elég erős vagyok, hogy ezeket az embereket töröljem...hiába fáj, tudom, de nem hagyhatom magam. mert nem ezt érdemlem.
a szerelem fáj. de nem gondoltam, hogy ennyire... mikor kobold közölte, hogy elmegy meghaltam kicsit. mikor közölte, hogy nem szeret, megint meghaltam kicsit. és megalázkodtam megint. újra és újra. akárhányszor a szemébe nézek, rögtön visszhangzik a fejemben, hogy nem szeret. menekülj kislány! egy másodpercig se érezd magad biztonságban! szerettem a veszélyt. de megváltoztam. belefáradtam, hogy azon gondolkodjak, hogy neki vajon mi lenne a jó? mit kéne tennem, hogy még jobb legyen? és aztán visszaránt a valóság. ő vajon gondolt valaha is ugyanerre?
hogy mikor ránéz arra a lányra akkor én mit érzek? vagy amikor az a lány ránézett én tudtam, hogy ők ketten nemcsak barátok? tudta, hogy ez nekem fáj? hogy amikor azt mondja, hogy futni megy az már nekem nemcsak azt jelenti, hogy futni megy? hogy ő is ott van? és ezzel meg kell birkóznom. mert a buli óta tudom. nem kellett mondani. hiszen ez a lány volt az egyetlen, aki nem köszönt nekem, aki nem szólt hozzám 2 napig, aki csak figyelt és csendben követte minden lépésem...hogy amikor hátrafordultam a lány már átölelte, és a szívem szakadt meg...de mosolyogtam tovább. mert hittem/ hiszek abban, hogy ez így helyes. nyilvánvaló, hogy nem egy szimpla baráti kapcsolat van köztük. de csendben kell maradni, újabb tabutéma, azaz nyeld le a békát kislány...
elmegy. ő döntött. én még nem. még nem állok rá készen. de gyorsan telnek a napok... a félelem megbénít. hiába kérdezi mindenki, hogy mit szólok hozzá... örülök neki, félek tőle, gyűlölöm érte...
nem bízok benne, nem bízok magamban, nem tudok bízni senkiben... túl sok a kamu, nem tudom, hogy mi igaz, és mi nem. a bizonytalanság belülről emészt fel. és közben mosolygok hozzá..
viszont mikor mellette vagyok, akkor minden megváltozik. erősnek érzem magam, nevetek, őszintén... és nem ő kell nekem, csak az érzés, amikor vele vagyok...hogy azt érezzem, hogy bíznak bennem, hogy néha azt érezzem, hogy végre valamit jól csinálok...
legszívesebben eltűnnék. hátrahagynék mindent, és mindenkit. el innen, messzire. ahol nem ismernek. ahol tiszta lappal kezdhetnék. ahol új életet kezdhetnék és elfelejthetném a régit...
de egyenlőre ki kell tartanom. erősnek kell lennem. és egy kicsit önzőnek. itt az idő, hogy azzal foglalkozzak, ami nekem jó, és azokkal az emberekkel legyek, akik boldoggá tesznek. mert érzem, hogy a mostani életem nem jó. gyengének és üresnek érzem magam... csak arra kéne rájönnöm, hogy mi az, ami igazán boldoggá tenne? és azt ki tudja nekem megadni..?
everybody! are you happy now?
