1 hónapja még ott tartottam, hogy csak vele lehet teljes az életem. mostanra odáig jutottam, hogy szinte biztos vagyok benne, hogy csak nélküle lehetek teljes ember. amióta szünetet tartottunk miatta, bennem valami olyannyira eltört, hogy már képtelen vagyok bízni benne. és amikor vitatkozik velem, hogy miért nem hagyom hogy segítsen...? mert nem támaszkodhatok rá. ő nem egy biztos pont már az életemben. egyszer már szó nélkül hátat fordított nekem. mi van akkor ha megint megteszi? nem szabad függenem tőle. semmilyen módon. egyre többször gondolkodom ezen. mit érzek iránta? már nem azt az őszinte tiszta szerelmet. azt sikerült megölnie, ahogy kimondta hogy nem akar velem beszélni. lehet hogy igaza van a drága lakótársamnak: abban a pillanatban, ahogy megbántott, a kezdeti sokk után, én elkezdtem leépíteni az érzéseimet iránta. akkor megtapasztaltam hogy mennyire fájna ha elveszíteném. ha most tenné meg ugyanezt velem, valószínüleg most is fájna, de már nem úgy. sőt talán megkönnyebbülés lenne. érdekesek ezek a dolgok. úgy érzem már eleget küzdöttem. ő miért nem tud küzdeni? de miért is tenné? ő mindig akkor fordít hátat, amikor szükség lenne rá, akkor megy el, amikor tényleg baj van és meg kéne oldani. nincs mellettem soha, amikor kéne. és már ott tartok, hogy ne is legyen mellettem. mert nekem olyan ember kell aki mellett végre önmagam lehetek. akkor miért maradok? miért várom annyira hogy küzdjön? ennyire naiv lennék? tényleg, most az egyszer, nem tudom.
i don't believe in you.
i don't believe in you and i.
