azt még el tudom fogadni hogy az élet egy hullámvasút. egyszer fennt, másszor lennt. de hogy minden így alakuljon? mármint hogy sosem stimmelhet minden. valahogy mindig szarul sikerül valami az életemben. és a pozitív-negatív dolgok olyan gyorsan váltakoznak, akár egy napomon belül, hogy képtelen vagyok ép ésszel követni azokat. elég nehéz. tegnap éjjel még egymásnak háttal aludtunk el. reggel azt éreztem, hogy mellette képes lennék az egész hátralévő életemben felébredni. aztán mikor már kezdeném boldognak érezni magam történik valami. elvágják a boldogság hullámomat. eltávolodik. eltávolodok. ma találkoztam egy régi szerelmemmel. visszaemlékezni hogy gyerekként tényleg mennyivel egyszerűbb volt szeretni. annyira ártatlan volt még minden. újra megölelni a régi szerelmet, újra a szemébe nézni, érezni azt a vibrálást, de a szív már nem úgy dobban. keresi a tekintetem. csak annyit kérdez hogy most boldog vagyok-e? csak annyit tudtam mondani hogy "azt hiszem". folyamatosan ez az agyalás. folyamatosan csak az az érzés hogy bebeszélem csak magamnak hogy én kellek neki. és amikor néha egy pillanatra kinyitom a szemeim rájövök hogy talán pont neki nem kellek. másnak igen, de neki pont nem. lehet hogy hülyeség...de egyszerűen ezt érzem. olyan mintha megjátszaná az egészet. akkora nagy kamunak tűnik az egész. és mégis tetszik. ez benne a morbid. hogy tetszik az a szerep amit játszik. az hogy próbálja elhitetni velem hogy én kellek neki, hogy szeret. pedig az egész csak mese habbal...
azt hiszem elég sérült vagyok már. nem hiányzik hogy mégegyszer összetörjék a szívem. de egy álomban sem akarok élni. még ha annyira tökéletesnek is tűnik...
we all have our scars.
