vannak olyan pillanatok amikor csak azt érzed hogy menni kell. ma este, inkább éjszaka megint ez történt velem. most értem haza. szétfagytam. de legalább egy kicsit kitisztult a fejem. kobolddal beszélgettem. el nem tudja képzelni hogy amikor nem jól érzi magát milyen szomorúság, düh, szeretet és még a fene tudja mennyi érzelem keveredik össze bennem. és csak azt érzem hogy tehetetlen vagyok. nem tudok semmi olyat csinálni amitől neki jobb lenne. és utána már indulnak is a gondolatok bennem..mit is tudnék? elkap a letargia és csak azt érzem hogy mennyivel rosszabb ember vagyok nála. nyílvánvaló hogy kedvelem. nagyon is. ő is kedvel talán engem. sose lehet tudni...és érzem hogy nagyon gyorsan lassítanom kéne. amikor átkarol már nem merek úgy odabújni hozzá. nem akarom megijeszteni. bennem meg kavarog minden. szívem szerint nem ereszteném de tudom hogy nem tehetem. de hogy tudnék távolságot tartani tőle? minden porcikámmal mellette akarok lenni, de közben viaskodom magammal hogy nem lehet. nem adhatom ki a szívemet. nem hagyhatom hogy az éppen csak újraéledő szívemet valaki újra a padlóra küldje. sokkal óvatosabbnak kéne lennem. de egyszerűen képtelen vagyok rá. és ez az idegeimre megy. teljesen, reménytelenül odadobtam neki azt a maradékot ami még maradt belőlem. valószínüleg fogalma sincs hogy mivel játszik..nem szabad elérnie hogy beleszeressek..de közben meg igen..pontosan azt csinálja. és ez a folytonos örlődés kikészít. mert nem tudom hogy mi van. hogy engedjem el magam vagy meneküljek és ragasszam rá is a mocskos férfi bélyeget.
és írás közben újra elerednek a könnyeim és még az orrom is vérezni kezd... mi történik velem?
megint azt érzem hogy túlságosan meg akarok felelni. jobban mondva próbálkozom. de tudom hogy sose leszek elég jó.nem tudom hogy egyáltalán tudna-e egy olyan embert szeretni mint én? elég jó vagyok neki? vagy talán lehet az az irreális elképzelésem hogy egy olyan embert keresett mint én? bár ezt erősen kétlem...
és kattogok folyamatosan. ennek a kis bejegyzésnek sincs semmi értelme. de legalább könnyít a lelkemen. és kicsit lenyugtat. jobb mintha még egy doboz cigit elszívtam volna...
egyet megtanultam ma este. ne próbálj meg sírni -20 fokban. mert tényleg az arcodra fagynak a könnyek. és még a befagyott tóról visszatükröződő holdfény sem segíthet...
de legalább tudni fogom hogy hová dobjam a manólelkem darabkáit ha tényleg minden rosszra fordul..
p.s.: i love you
