rengeteg időt töltünk együtt. ami igenis pozitív dolog. sok időt vagyunk együtt. mindenhogyan. de néha úgy érzem a kapcsolatunk kezd lekorlátozódni a szobámra. ami jó dolog. de hiányoznak a régi idők. a romkocsmázások. a városban való bolondozások. a dunaparti hülyéskedések. mintha az ágyon kívül nem is lenne életem. mindig tervezem hogy elmegyek ide-oda. de aztán mégis úgy döntök hogy nem megyek. mert vele akarok lenni. és ez így is van. vele akarok lenni. csak nem mindig itthon. vele akarok lenni. csak nem tudom. mintha a szobámom kívül nem is lenne élet. mintha akkor nem is lennénk együtt. hiányzik az élet. a kinti világ. de úgy hiányzik hogy lenne velem abban a kinti világban. van ebben logika? sokat gondolkodom ezen. unatkoznék? nem az a típusú lány vagyok aki otthon ül. próbálok alkalmazkodni hozzá. lehet hogy azért van ez mert idősebb? és neki már nem hiányoznak ezek? mert ő már megélte ezeket?nem értem az egészet. mindig érzek valami hiányt. és sosem tudom hogy mi az. próbálok rájönni hogy mi az de nem tudom. annyira más lettem mellette. és nem tudok ennyire hirtelen alkalmazkodni a változáshoz. egy éve még ezerrel lázadtam. tipikus vad csaj voltam. és ez az énem még bennem él. csak elnyomom. nem mintha annyira kellene. csak mégis egy részem. és lehet hogy még nem nőttem fel hozzá? nem vagyok még kész? elrejtem előle az érzéseimet, a gondolataimat. vannak olyan dolgok amiket nem lehet elmondani neki. mert vagy nem érti meg, vagy teljesen begubózik. nem egy kommunikatív típus. nem igazán lehet vele beszélgetni komoly dolgokról. vagyis nem akarok elmondani neki mindent. hiszen ő teljesen máshogy fogja fel a dolgokat. ő simán leléphet egy telefonhívás után, szó nélkül egy órára minimum (="fél óra és itt vagyok"). én nem kérdezem meg hogy ki keresett, baj van-e. csak lenyelem hogy ez van. nincs közöm hozzá. megértem. de amikor én mondanám hogy be kell ugranom a városba egy órácskára akkor már jönnek a kérdések hogy kivel, hogyan, miért...stb. de így kell elfogadnom. és nyelnem nagyokat. alkalmazkodni kell. csak hol van egy határ? hol van az hogy elég? mert vannak olyan dolgok amik nem működnek. főleg hogy a folyamatos megfelelésprobálás nem jön össze. (és azért sem rakom le a cigit..főleg nem az ő kedvéért, és csak akkor fogok tipegni magassarkúban ha nagy ritkán van hozzá kedvem...)de nincs probléma. csak mosolyogva tudjam továbbra is kimondani hogy nincs semmi baj. és nem utálom. csak a helyzetet utálom amiben benne ragadtam. csak látnám már hogy akarja ezt az egészet. nem akarom hogy az unalom ölje meg ezt a kapcsolatot, engem. mert az a legveszélyesebb. amikor belefásulunk a hétköznapokba. és csak próbálkozok. hogy ne ez legyen a vége. mert kell a spontaneitás. kellenek az apróságok hogy életben tartsák ezt. kellenek a (kellemes) meglepetések. kell hogy odafigyeljünk egymásra. hogy még ha nem is tetszik valami megtegyük azért mert neki úgy jó. ( nem rángatom el a szex és new yorkra...megmenekült^^) a lényeg érthető és világos azt hiszem. de hol az a határ amire azt mondom hogy ennyi volt, többet nem tudok beáldozni és nem is akarok? ( na jó a másik térdem még belefér...)
I'm wanting more...
I'm always waiting on something other than this
Why am I feelin' like there's something I missed....
Always... Always...
